Kétségek között                                       

 

Hazám, hazám! Szeretsz – e még?

Engedsz rontást, ármánykodást.

Bús fiaid születnek.

Búsulsz – e te is hazám?

 

Hazám, hazám! Figyelsz – e még?

Látsz – e könnyet, sóhajtozást?

Éheznek fiaid.

Éhezel – e te is hazám?

 

Hazám, hazám! Sírsz – e te is?

Fiaid mind mezítláb járnak.

Földed lesz – e még puhább, dédelgetőbb?

Fogsz – e még virulni hazám?

 

Hazám, hazám! Rég kincseket ontottál.

Hol vannak merész vágyaid, tervezel – e?

Bízhatnánk szebb holnapban.

Mit ígérsz nekünk hazám?

 

Lásd itt egy marék homok,

ennyi az enyém! Kapzsi fiad

széthordta rég. Megfosztott

mindentől mi valaha a magyaré volt.

 

Ím itt egy tenyérnyi víz!

Lassan elfolyik mind.

Nekünk adtad ősi kincseid,

s most ki vakmerő mindent eloroz.

 

Hazám, hazám! Búsulsz – e mond?

Látod minden szó igaz.

Pusztulásunk meddig tűri még kék eged?

S mikor mondja ki végre, hogy elég, elég volt már!

 

 

 

---

 

Magamról. magamhoz

 

Valahol otthagytam önmagam.

Valami régi, ócska szőnyegen

ordító gyermeket, ki édesanyja

ölébe vágyik. Hozzá, ki

dajkálja, s megnyugtatja őt.

 

Valahol otthagytam önmagam.

Egy kopott padon. A szél fútta

fák közt reszkető kislányt, ki

magányra vágyik, s a víztükrében

fürdő levéllel órákon át tud játszani.

 

Valahol otthagytam önmagam.

Egy sárga kapualjban. Egy szerelem,

s két könny között tűnődő lányt.

Kinek büszke lépteit félve nézte a

Hold, szelídségre intve őt.

 

Valahol otthagytam önmagam.

Egy gyár udvarában a holnapért

küzdő nőt, kezén tintával borított

seb. Arcán a fáradt mosoly mögött

fel-felcsillanó remény.

 

Valahol otthagytam önmagam.

Egy földes udvaron, a férjéért

mindent megtenni képes asszonyt.

Ki dühös azokra, kik meg nem értik,

s dühös magára, ha meg nem ért valakit.

 

Valahol otthagytam önmagam.

E sorok között, a leendő művészt(talán),

ki kutatni vágyná az ismeretlen síkokat.

Miközben magára lelni vágyik,

néhány régi megfakult fotográfiában.

 

 

 

---

Rosszkedv

Lassan - lassan vonszolom testem 
az ostorcsapások vad ütemére, 
próbálok visszaemlékezni, 
milyen lehetett még boldogan élni? 

Mellembe hosszú kínok 
között fúródik bele a 
bűntudat leheletnyi dühe. 
Megfűszerezi minden percemet. 

S ha lassan-lassan emlékezni merek... 
Lesz-e még hasonló, lesz-e még jobb? 
Szabad-e élnem abban az országban, 
ahol minden mindenkor pusztul?

 

 

---