Rosszkedv

Visítva kelt ma a Reggel, 
szörnyű szózatot zengve. 
Átkos, fekete lelkeket űzött 
el mellőlem. 
Vigyáztam én is a Csendre 
ne zavarja ásításom a 
virradó Időt. 

Ő nem engedett el engem. 
Blúzomba kapaszkodva 
utazott velem. 
Majd leugrott, átpattant 
egy másik székre, 
és csibészes pajkossággal 
egy másik asszony ölébe zuhant. 

Elcsattant egy áldomás, és ő 
kacagva visszabújt ölembe. 
Figyelte a nap első sugarait 
az eltűnő falak mögött. 
Szemöldökét megvonva 
vállat rándított, és vinnyogva 
otthagyott, mint anyja az akkor 
szült Magzatot.

Vihar

Hokedlin ült a félelem.
Csóválta bús fejét.
Rettegve nézte az Isten
villámokban szórt dühét.

Eresz alá bújt a szerelem.
Karjain úrrá lett a gyengeség.
Látta, hogy fényárban fürdik
a nyugtalan éjszakai ég.

Szaladni próbált a vágy.
Kapkodta lábait, de
erősebb volt a szél
eltörte gyönge szárnyait.

Utánuk jött a bűntudat
megbocsátást várva.
Alázattal nézett az ég urára,
s kérte csitítsa vad dühét.

Végül erőre kapott a hit,
és fennhangon dicsérte
az elhalkult mennydörgést
és a meghagyott életet.

Nyugalom szállt a házakra.
Lakóik összebújtak. Reggelre
napsütést várva, álomba zuhantak.
Az Isten kegyelméért mind hálát adtak.

Ébredés

Fáradt párkák szövik a reggelem.
A fagy mindent beborít.
A jégvirágok mögött egy furcsa
táj: a hófödte határ sejlik fel
nekem. Nem látni életet .-
Sehol egy állat, sehol egy virág.
Tél van, s még nagyon korán.

Csöndes falumban ébred az élet.
A szomszéd a kútról vizet cipel.
Orrára fagy a dér, de bent huncutan
ébred álmából a kályha, s meleget
varázsol a szűk, kis szobába.
Nyújtózik a sarokban a pók, lábai
elgémberedtek, de ő mégis önfeledt
örül a legújabb reggelnek.

Fáradt párkák szövik a reggelem.
A fagy mindent beborít.
Bent gőzölög forró teám,
s a frissen sült kenyér már kész.
Elgondolom mi vár ma rám,
s tanácsot kérek: drága párkák
mondjátok, én is önfeledt örüljek
ennek a reggelnek?