Iványi Mónika Versei

Kedves Olvasó!
Szeretettel köszöntelek az oldalamon.

Remélem találsz ízlésednek megfelelő verset.

Kellemes időtöltést kívánok Neked!

Barátsággal: Iványi Mónika

Meztelenül

Akkor vetkõztük le az erkölcs

Szigorú nagy erejét,

Amikor a combom belsején

Megfutott a szál, mert ölt

Téged a vágy, s féltél felemészt.

Mint az új örök-csókra vágyók

Rebegtük kéjes imánk.

Míg belepirult az éji táj,

Szirom hullt a virágról,

Bõrödnek kávé illatától.

Így szerettél Te, ilyen élõn.

A számnak nyers húsára

Borultál csókos élettusával,

Míg átkaroltál féltõn,

Hogy részt nyerj a mindenségbõl.

Így akartam én, ilyen önzõn,

Hogy kibontott hajamnak

Esését a kezed ne hagyja,

S az eltiport erkölcsrõl

A ruhát újra leszaggassa.

Éjjeli szerelem

Olykor felmerül bennünk a kétség,

Mikor körül vesz minket a sötétség,

A gyertya lángját oltom, s lám

Viasza terítőnkre cseppen ostobán.

Elterül rajta, mint melleim mellkasodon.

Akkor benned zilál a vágy,

S olyankor felsóhajt az ágy.

A tükörből szemérmes csókokat dobál

Két egymásba fonódott árny.

Gyakran meglepődünk: ezek mi vagyunk.

Akkor meglesed a számat.

Nyílik-e rajta még virága a vágynak,

Vagy szirmot hullat rajta a megkopott szerelem?

S olyankor a kezednek megengedem,

Hogy elvegye bőröm selymét is.

A gyertya csonkán áll az asztalon,

A füstje átjár a kacaton, s a lom

Mit ledobált rólunk a vágy a padlón feszeng.

Kétségünk megtiporva magasba lebben.

Másnap biztos újra csókolunk!

Szeptemberi búcsúzó

Meglásd, beérik majd a dió,

S én már nem leszek.

Talpad alatt úgy csörrennek

A levelek, mint kacajom.

Mikor még ott sétáltam

Lenge ruhában,

S akkor én mindig fáztam.

Meglásd, lehull majd az összes

Gesztenye, s kezemet útra engeded.

Lángruhában futok majd tova,

S az ősz kesernyés illata

Csak az marad neked,

Mikor kezemet

Végleg elengeded.

Meglásd, keverednek majd a színek.

Narancsba barna, s a halovány est,

Mint könnyed, szüntelen pereg.

Mert, mi emberek néha összetörhetünk.

Mint pohár, mit kezem

Lassan földre ereszt.

Nyirkos földre, feketére,

Mint ruhád, amit újdonság övez.

Órád előlapján megáll az idő,

S mikor egy dió lábad elé gurul,

Arcodon megcsillan végre a

Sárgásbarna feledés.

Benned rejtőztem el

A tavasz vagyok neked. Tudtad-e?
A méhek zümmögése,újuló ágak rügye.
A megfagyott föld enyhülése,
Az ereszen olvadó hó vízcseppjei.

A nyár, az vagyok neked.
Forró aszfalton a pára.
Reggeli fény az ablakodon,
Homok az ujjaid között,
Friss gyümölcs az asztalodon.
Kavics a talpad alatt,
S a hajad színét szőkítő Nap.

Az ősz, az vagyok neked.
A hajnali köd földből szökő éjjeli árnya.
Hűs lehelet a nyakadon.
Ott hagyott szőlőszem egy tálcán.
Reszkető hátadon a kiskabát.

A tél, az vagyok neked.
A süvítő, réseken beszökő hideg.
A hó ropogása, az éjszakák hossza,
A tűzhely melege, a forralt bor illata.
Fogaid között az alma ropogása,
Játék a téli csöndben,
S a fűrészelt fa forgácsa.

Az évek múlása, az vagyok neked.
Az évszakok bolondos, biztos körforgása.
Hajadba szürke tincseket teszek.
Vagy egy pillanat csupán.
Talán, már csak az vagyok neked.

Újra együtt

...csak mentünk át a Napon.

Emlékszel?-

Testünket ő égette szét,

csak szerelmi mázunk

védett meg, bőrünket

az tette cserepessé.

...Csak lépdeltünk át a

Csillagokon. Emlékszel?-

Lábunk jéggé fagyott volna

rajta, de szerelmed, mint

vastag meleg bunda

megóvta lábaink.

...aztán elértünk a Holdra.

Mély árkaiba majd belevesztünk!

Szerelmedből kötelet fontam, s rajta

bátran másztunk fölfelé.

Előbb érkeztél Te, majd kihúztál

onnan, s karjaidba vettél.

Megállnunk nem volt szabad...

Egyre gyorsabb lett léptünk,

s a síri csöndben mind hangosabb

lett néma, túlzó szívverésünk.

Haladtunk tovább...,s körénk

szökött a sötétség, csak szívünk

világított,mint két különös fény.-

A földről az emberek ámulva

nézték,suttogták:

Óh,ők igazán bátrak!

Utuk meddig tarthat?

S ha a végtelenbe tart,

akkor ők meddig jutnak?

Veled

1.
Vágyódva, megtörve kergetnek
öledbe rémálmok.
Két karod körülfon, közöttük
megnyugszom, nem félek.

2.
Sorsomnak hálóját a párkák
rám fonták tehernek.
Elfutni nem tudok, lábam már
nem mozog, megdermedt.

Éveink ellopták mindazt, mit
magamnak ígértem.
Áltattak, ellöktek, öledből
kitéptek, így éltem.

Egyedül maradtam, párnámra
sóhajod nem hullott.
Takaród jéghideg lepelként
bőrömre ráborult.

Kezeim kulcsolva, térdemre
borultam, úgy kértem.
Istentől kegyelmet, magunknak
türelmet reméltem.

Megszánt hát a sorsunk, kulcsod az
ajtóban megcsörrent.
Szó nélkül öleltünk, hangtalan
szerettünk, könnyekkel.

3.
Visszakapott csókjainkat
többé el nem adjuk,
Szerelmünkből magunk köré
erős páncélt oldunk.

Végtelenül

Kerestem valakit,
s egy álombéli alakban
felismertelek.
Ördögi kísértés, vagy
mennybéli csoda ez?
Nem tudom.-

Ki nem mondott
szavakban, érintetlen
ajkakban,
szédítő mámorban
vallanám meg
e titkos szövetséget,

mit kötöttem emlékeiddel.
Azzal a férfival, ki
adott nekem,
majd visszavett minden
gyöngédséget, és rideg
búcsúemberré vált.

Kinek csak húga
voltam, s nem ismerte
fel soha
e titkos női akarást,
mi szeretőt, s társat
kívánt az élettől.

- S kinek útvesztőjében
bolyongok, lassan már
három esztendeje. –

Most porba rajzolom
a fényképedet,
és nézem,
ahogy a szél elfújja
az arcod.
Látod milyen paradox?

Felejtem a tested, de
lelked, sohasem éreztem
ily közel
lelkemhez.

Csak az fáj,
hogy én felismertem magam
benned, de én sohasem voltam
a Te tükörképed.

Az úton

Kopog a cipőm a jégen.
Megcsúszom, te felsegítesz.
Sajnálsz.-Hideg a december.-

Kopog a cipőm a sárban.
Megcsúszom, te állsz és nézel.
Nevetsz.-Ez a te tavaszod!-

Kopog a cipőm a tűző aszfalton.
Megcsúszom, te odébb állsz.
Örülsz.-Ez az én nyaram!-

Kopog a cipőm a zizzenő levelek közt.
Megcsúszom, már rég nem vagy.
Gyűlöllek.-Ez a mi őszünk.-

Kopog a cipőm a jégen.
Megcsúszom, más segít fel.
Sajnál.-Vele nem fázom.-

Valamikor

Halad az út.
Közeledek.
Elvállalsz?
"Igen."
Elvállalt.

Múlik az idő.
Ülj le mellém!
Leült és együtt utaztunk.
Utaztunk.

Telnek a hónapok.
Tanultunk, csacsogtunk.
"A barátod vagyok."-mondta
Mondta.

Halad az út.
Távolodok.
Elmaradsz?
"Igen."
Elmaradt.

Szonett egy ismerős szempárhoz

Eltűnt szemednek minden szép vonása.

Távolba réved tekinteted.

A végtelennek hitt évek múlása,

Már- már erőtlenné tették kezed.

Nekem parancs volt régi akarása

Az aranyból, s mézből gyúrt testnek.

Hiába már, mind csak emlékké mállva

időfoszlányként lábamhoz pereg.

Nem! Még csókolom a szádat,

Még mindig friss mézét lopom,

Mint egykor régi szobánkban,

Egy gyertya ég asztalomon,

S a félhomályban szépülnek

tört vonalak az arcodon.

Hírek

Az oldalról

2015-02-26 23:28:04

Kedves Látogató!

Az oldal jelenleg fejlesztés alatt áll. A versek feltöltése folyamatban van, türelmedet előre is köszönöm.

Szeretettel üdvözöl: Iványi Mónika

Szavazás